Neko

Westie:             Hazánkba 1968-ban érkezett az első west highland white terrier, az egyes törzskönyvi számon nyilvántartott Prince of Snow, Angliából. Az azóta eltelt három évtized alatt a fajta igen népszerűvé vált, már önálló westi klub is működik Magyarországon. E kis fehér terrier kedveltsége magától értetődő: a tetszetős küllem vidám, kedves természettel párosul, a kis méret pedig ideális városi kedvenccé teszi a westit Apró testében azonban hatalmas szív dobog és rengeteg energia rejtőzik. Méretéhez képest nagyon erős, nagyon kitartó, de beéri viszonylag kevés mozgással is, ha viszont hosszú kirándulásokhoz keresünk társat, a westi akkor sem hagy cserben minket, fáradhatatlanul kíséri gazdáját erdőn-mezőn. Különben is imádja az emberi társaságot, nagy mókamester, a gyerekekkel is kedves. ősei vadászösztönét azonban a mai napig hordozza, egy kis bátorságért, harciasságért nem kell a szomszédba mennie. Kiváló jelzőkutya. Türelemmel szeretettel sok mindenre megtanítható agility-kutya.

A westi marmagassága körülbelül 38 centiméter, súly általában 7-9 kilógramm közötti. A west highland white terrier kitenyésztőjének Malcolm ezredest tartják, állítólag ő adta a fajtának a ma is használatos elnevezést, de saját bevallása szerint a tenyésztői munka oroszlánrészét apja és nagyapja végezte. Az ezredesnek egész kennelre való fehér terriere volt, kiállításra 1900 táján vitte először kutyáit. A Malcolm-család az Argyllshire-i Poltalloch-ból származott. Egyébként Argyll hercegének uradalmában, Roseneathben is a Malcolm-féle típushoz hasonló kutyákat használtak, de itt persze roseneath terriernek hívták a kis fehér ebeket. A westit róka-, borz- és vidravadászatra használták, s azért lett fehér színű, hogy hajtás közben véletlenül se tudják összekeverni a vaddal és ezért tévedésből lelőni. A fajta kialakításához valószínűleg felhasználták a skót és a cairn terriert is. Korabeli festményeken egyébként sokszor szerepelnek kis fehér terrierek, mint például Sir Edwin Landseer „Büszkeség és szemtelenség” c. 1839-ben készült festményén is. Miután 1904-ben megalakult a West Highland White Terrier Club, majd 1906-ban a Whwt Club of England, 1907-ben az Angol Kennel Klub is elismerte önálló fajtaként a westit A mai típus a második világháború óta állandósult. A háború után nagyon kevés kutya maradt, de szerencsére voltak megszállott tenyésztők (pl. a Wolwey, Leal, Calunna kennel tulajdonosai), akiknek köszönhetően tovább élt a fajta. Derek Tattersall szerint a háború végén állítólag egy Mentor nevű kutya volt az egyetlen fedezőkan, aki ráadásul félheréjű volt; ez magyarázat lehet a számtalan vonalban ma is előbukkanó félheréjűségre. Az utóbbi évtizedek jelentős tenyészetei közé tartozik Sue Thomson Ashgate kennele, de Dorothy és Ry Wilshaw Domaroy kennele is jelentősen befolyásolta a közelmúlt tenyésztését. A híres Crufts kiállításon 1976-ban lett először westi a Best in Show, a Kathleen Newstead által tenyésztett Ch. Dianthus Buttons. A westi a legtöbb kutyával ellentétben nem szabályosan vált szőrt, nem bizonyos időközönként vedlik, hanem rendszeres trimmelés-sel szabadíthatjuk meg az elhalt szőrszálaktól és kerülhetjük el, hogy bundája hosszúra és bozontosra nőjön. Ha kutyánkkal rendszeresen akarunk kiállításokra járni, bízzuk a trimmelést szakképzett kutyakozmetikusra. Általában 10-12 hetente kell egy westit trimmelni, tehát a kölyökvásárlás előtt ezt is számítsuk bele a tartási költségekbe. Érdemes a tenyésztőnél vagy a fajtaklubnál érdeklődni, ők mindenképpen megfelelő és hozzáértő kozmetikust fognak ajánlani. Sokszor maga a tenyésztő is vállal kozmetikát. Ha leendő kiállítóként és tenyésztőként magunk kívánjuk felkészíteni kutyánkat, rengeteg időt és energiát kell fordítani e “művészet” elsajátítására. Sokat kell gyakorolni, s idővel egyre tökéletesebb eredményt érhetünk el. Egy jó bíró szeme elől persze a legjobb trimmeléssel sem tudjuk elrejteni kutyánk hibáit, de ne feledjük: a kutya megjelenése is beleszámít az összhatásba. Mivel a westi igen népszerű fajta, sokan csupán a pénz kedvéért fogtak bele szaporításába, így legyünk elővigyázatosak a kölyökválasztásnál. Járjunk kiállításokra, nézzünk körül, ismerkedjünk a tenyésztőkkel. A kiállító-tenyésztőknél általában a leendő kölyök anyját és apját is megtekinthetjük. Ez nagyon hasznos és ajánlott a külső és belső tulajdonságok miatt is, melyet leendő kutyánk több-kevesebb mértékben örökölni ill. örökíteni fog (ha majd magunk is tenyészteni akarunk vele). Egy westi általában 12-15 évet is elélhet, így különösen fontos, hogy mindent alaposan átgondoljunk kölyökvásárlás előtt, hiszen több mint egy évtizedig lesz a társunk. Ha ne adj isten valami miatt mégiscsak meg kell válnunk kutyánktól, forduljunk először a tenyésztőhöz, aki a kutyát kölyökárban visszavásárolja, vagy segít egy megbízható új tulajdonost keresni. Egy lelkiismeretes tenyésztő már az adásvételi szerződésben is elővásárlási jogot köt ki, ha a tulajdonos valamilyen okból megválna kutyájától, de legalábbis saját engedélyéhez köti a kutya harmadik személynek történő eladását. Mindez annak érdekében történik, hogy a kölyök kizárólag felelősségteljes kezekbe kerülhessen. Kép és szöveg: Eifert Anna                                                     Ha azt mondjuk, 101, Walt Disney dalmatínerjei jutnak az eszünkbe, a Lassie név hallatán egyértelmű, hogy a collie-ra asszociálunk. A Black & White whisky láttán pedig világszerte egy kis fehér kutya jelenik meg az emberek lelki szemei előtt: a west highland white terrier. A westie azonban nem annyira a jól ismert reklámnak köszönheti népszerűségét, sokkal inkább elbűvölően barátságos tetermészetének, kezességének, és szívósságának. A west higland white terrier eredetéről sok legenda kering. Vannak, akik úgy tartják, hogy a westie-k a XVI. században kerültek Skóciába a spanyol flotta hajótöröttei révén. Tény, hogy 1588-ban II. Fülöp spanyol király minden addiginál nagyobb flottát toborzott össze, hogy leigázza az ellenséges Angliát. Az Armadának keresztelt hajóflotta azonban az időjárás viszontagságai miatt elsüllyedt, még mielőtt harcba szállhatott volna az angol csapatokkal. A kalandos legendák kedvelői szerint ekkor menekültek ki a hajóroncsokról a szigetországba azok a kis fehér kutyák, amelyeket ma west highland white terrierként ismerünk.      A megható, drámai történettel szemben azonban sokkal valószínűbb, hogy a westie Argyllshire skót vadászainak tenyésztése nyomán született meg, századokkal később. Számos keresztezés révén „fejlesztették ki” a kutyát, céljuk pedig az volt, hogy minél tökéletesebb, az odúvadászatra használatos fajt hozzanak létre. (A terrier szó egyébként latin eredetű, és a terra, azaz föld szóból származik. Ezzel az elnevezéssel is nyilvánvalóvá tették a westie tenyésztői, hogy egy föld alatti, odúkban élő állatokat vadászó fajtát akartak kitenyészteni.)    A westie-re jellemző fehér szín, a tenyésztési folyamat során fejlődött ki, bizonyítva azt, amit már régebben is sejteni lehetett, hogy a nyugat-skóciai környezetben a különböző állatok nagyobb gyakorisággal szülnek fehér, vagy világos színű kölyköket. A tenyésztők úgy gondolták, ezekből a „selejtes”, albinó kutyákból soha nem lehet jó vadászkutya, így inkább az úgynevezett Earth Dog felé és a cairn típusú, színes Poltalloch terrier felé fordultak a tenyésztők – amelyek egyébként nem sokban különböznek a jelenleg ismert westie-től. Ám a „másodosztályú” besorolás ellenére is nagy számban születtek fehér színű terrierek Skóciában, és lassacskán kiderült, hogy kitűnő vadászkutyák, valamint, hogy ugyanolyan vérszomjasan rohannak a nyulak és rókák után, mint színes rokonaik.      Jelentős változást a westie-tenyésztésben a múlt század hozott, amikor a poltalloch-i E. D. Malcolm ezredes úgy döntött, kifejezetten ezzel a fajtával kíván foglalkozni, és a westie széles körű nagy-britanniai népszerűsítését tűzte ki céljául. A véletlen is segített a változat életben maradásában, Malcolm ezredes ugyanis egy vadászaton összetévesztette kedvenc vörösesbarna kutyáját egy rókával, és lelőtte. Így a múlt század hatvanas éveitől kezdve a Malcolm-dinasztiában a westie fehér színe biztosította, hogy ne fordulhasson elő több ilyen tragikus vadászbaleset. A west higland terrier elnevezést is Malcomnak tulajdonítják a krónikák, ám saját bevallása szerint a munka javát apja és nagyapja végezte a westie tenyésztésében.      David Tattersal, a Westie című szakkönyv írója szerint egészen pontosan nem lehet megmondani, hogy valójában mikor is különült el önálló típusként a west highland white terrier. Csak annyi biztos, hogy régóta családi kedvenc, számos régi festmény ábrázolja a skót highlandeket, kis fehér kutyával. Ilyen például Sir Edwin Landseer, a híres viktoriánus művész 1839-es keltezésű „Büszkeség és Szemtelenség” című festménye.  A westie kialakulásában három meghatározó vonal játszott szerepet: az ezredes Poltalloch terrierjei, Argyll grófjának fehér skye terrierjei, és a Fifeshire-beli dr. Flaxman fehér skót vagy aberdeen terrierjei. A doktor kutyái a feljegyzések szerint rendre minden alomban több fehér kiskutyát is ajándékoztak neki. Körülbelül tíz év múltán dr. Flaxman már úgy utalt ezekre a terrierekre, mint egy külön fajtára, melyet tudatosan tenyésztett tovább. Egy másik korabeli tenyésztő, George Clarke pedig egy hasonló fehér fajtát fejlesztett ki, melyet Roseneath terrierként ismerünk.      Angliában az első terriereket is felvonultató kutyashow-t 1860-ban tartották, Birminghamben, az első skót kiállítást pedig 1871-ben rendezték meg Glasgow-ban, ám még majd’ harminc évnek kellett eltelnie, hogy végül 1899-ben, a Crystal Palace-ban egy fehér skót terrier is ott legyen a kiállítás győztesei között. Az első olyan versenyt, amelyben már west highland white terrierek is eredményesen vettek részt, 1904-ben rendezték, az edinburgh-i Scottish Kennel Club Show keretein belül. Miután pedig 1904-ben megalakult a WHWT Club, majd 1906-ban a WHWT Club of England, a fajtát az angol Kennel Club 1907-ben elismerte teljes jogú kutyafajtaként, a londoni Crufts Show-n. Ezt követően pedig 1908-ban megalakult a The West Higland White Terrier Club of America is.      Az elkövetkezendő háborús évtizedek viszontagságos időket jelentettek a westie-tenyésztők számára is. A második világháború végén aztán azok a tenyésztők, akik ragaszkodtak a még meglévő kevés kutyához, összefogtak, hogy újjáélesszék a fajtát: a legendás Mrs. Pacey a híres Wolvey kennellel, Miss Turnbull (Leal), Miss Write (Calunna), Mr. Beels (O’Petriburg), Miss Wade (Freshney), valamint Mrs. és Dr. Russel (Crubens).      Sok idő eltelt azóta, hogy Malcolm ezredes díjnyertes kutyái, Morven és Kiltie elkönyvelhették első győzelmeiket és kivívták a hozzáértő közönség csodálatát. Az elmúlt száz év során a westie vadászkutyából átvedlett családi baráttá, de eredeti tulajdonságait, bátorságát, erős egyéniségét, büszkeségét és teherbíróságát mégsem veszítette el. Sőt, a westie, tulajdonságait tekintve évről évre – mint a jó whisky – érettebbnek és ezáltal értékesebbnek mutatkozik. A londoni Crufts kiállításon 1976-ban lett először westi a Best in Show, mégpedig a Kathleen Newstead által tenyésztett Ch. Dianthus Buttons.      Jelenleg a fajta már magasan vezeti az angliai terrier toplistát, és csak a Stafordshire Bull közelíti meg népszerűségét. Milyen is Ő? A westie igazi munkakutya, múltja ellenére állandóan vidám, játékos, ideális családtagnak mondható, és nem tartozik a tipikus, únott szalonkutyák sorába. Remekül beilleszkedik környezetébe, nem agresszív, fáradhatatlan játszótárs, és kifejezetten igényli is az emberbarátaival való állandó kapcsolatot. Jól tartható városi lakásban is. Termete kicsi, ám előkelő, ideálisan ötvöződik benne az erő és az aktivitás. Kerek fejének vonzó külsőt kölcsönöz a felálló fül. Fehér, sűrű szőrzete megvédi a hidegtől és a nedvességtől. Mozgása erőteljes, dinamikus, végtagjai úgy fejlődtek ki, hogy járatlan terepen is gyors futó.      1774-ben Oliver Goldsmith a skóciai terriert egy kicsi, durva szőrű vadászkutyaként írta le, amelyet nem csak arra tartottak, hogy megharcoljon a rókával vagy a borzzal, hanem arra is, hogy folyamatosan jelezze, merre megy, így megkönnyítve a vad befogását. A vadászsport művelői éppen ezért nem is tartották teljes értékűnek azokat a kutyákat, amelyeknek nem volt elég „jó hangjuk”. Még manapság is különösen jellemző a terrierekre, így a westie-re is a mély, öblös, messzire hallatszó ugatás.       A westie bundája gyönyörű, vétek hagyni, hogy a szőre göndörkés és összetapadt legyen, a rá jellemző csontfehér helyett sárgás színben „pompázzon”. A megfelelő küllem érdekében tehát ajánlatos legalább hetente egyszer kifésülni a bundáját. A hosszú, bozontos szőrtől trimmeléssel szabadíthatjuk meg, amit jobb szakemberre bízni.      A westie-ről jó tudni, hogy sokan csak a pénzért fogtak bele a tenyésztésbe, ezért körültekintően kell kiválasztanunk a kölyköt. A kutya leggyakoribb hibái közé tartozik a nem megfelelően erős és párhuzamos állkapocs, a hiányos szemfogak, a fél here, a nem eléggé tömött és göndör szőr, a túl hosszú farok, vagy a fehértől eltérő bundázat.      Vadászösztönéből következően a westie kisebb gondokat is okozhat, ha vidéken a szabadban elengedjük, hiszen gyakran megfékezhetetlen vadászkutyává vedlik át, amikor baromfiudvar, vagy kisállatok közelébe kerül. Ilyenkor nem könnyen hallja meg gazdája hívó szavát. Ahogy az „ős-westie”-ről szóló korabeli feljegyzésekből is tudni lehet, a kis fehér kutya számára „nem létezett soha túl hideg folyó, vagy túl mély odú, amely megállíthatta volna…”      A westie egyébként ideális társnak tekinthető, hiszen egyik legjellemzőbb tulajdonsága a diszkréció. A kis fehér szőrgomolyag játékossága és szeretetéhsége ellenére ugyanis tisztában van azzal, hogy nem lehet mindig a figyelem középpontjában. Éppen ezért a westie soha nem fog lamentálni, ha rövidebb időre magára hagyják, és el kell foglalnia magát. Fontos persze, hogy a kutyának legyen saját vacka a lakásban és séták alkalmával rendesen kinyújtózhasson.